Elérkezett idén is az egy hetes nemzeti ünnep, amikor minden kínai elindul, hogy kihasználja a kellemes időt egy normális kirándulásra. A pekingiek vidékre, a vidékiek Pekingbe tartanak, olyannyira, hogy vonatjegyet gyakran már nem is lehet venni, mert elfogy. Esetleg lehet venni, de már csak a legrosszabb és leglassabb kombinációban. Szóval a megszokott tömeg már nem pusztán csak van egy városban, hanem intenzív mozgásba kezd. Októberben még kellemes az idő, ami valószínűleg a november megérkezésével elmúlik és akkor hónapokig csupasz fák, kiszáradó és eljegesedő tavak és a hideg fogja elejét venni a kellemes kirándulásoknak.

A szünet első napját vásárlással töltöttem. Mivel Kínában a ruházat alapvetően olcsó, ezért nem hoztam magammal túl sok ruhaneműt, bízva abban, hogy itt majd nem túl drágán be tudok szerezni sok mindent. A magam részéről az Állatkert melletti nagy ruházati piacot választottam, amely olcsóbb mint a turisták által szívesen látogatott Selyempiac (Wangfujin), vagy esetleg a Xidan. Az árú viszont nagyjából ugyanaz, bár itt nem fogunk sznob plázákba botlani, hogy a legújabb Zara márkaboltban szerezzük be tízszer annyiért a holmikat. A nyugati típusú plázákban úgysem lehet alkudni, az megmarad a helyi sznoboknak és a turistáknak.

Az alku pedig a kínai kereskedelmi kultúra sarokköve. Alkudni kötelező, különben biztosan ostobának nézik az embert több okból is. Egyfelől mert sokkal több pénzt fog elkölteni, mint az szerencsés lenne, tehát nem köt jó üzletet. Másrészt azért, mert az alku az adásvétel közös játéka, amelyben a nem alkudozó ezzel is kivonja magát a szokásokból megsértve az eladót. Hiába külföldi az ember, a kínai árus csak kínaiul beszél, így kínaiul is kell vele alkudozni. Ha elég jól csináljuk, akkor az árus képes lesz mérges arcot vágni, hogy kifosztottuk. Ennek azonban nem érdemes bedőlni, hiszen az üzlet megkötése kétoldalú, vagyis ő sem köteles eladni. Nem egyszer ezért nem is sikerült megállapodni egy adott ruháról az eladóval, de ez nem számít. Bolt van sok, és pazarolni a pénzt sem érdemes.

Ha az eladó mond egy árat, az a minimum, hogy ezt soha nem szabad elfogadni. Az ilyen piacon büszkén elmondhatom, hogy még soha, semmilyen dolgot nem vettem meg annyiért, amennyit az eladó elsőre mondott. A kérdés inkább az, mennyit tudunk alkudni. Ha kinn van nagy számokkal az ár, akkor se kérdezzünk rá, lehet-e alkudni? Az eladó szokásos válasza szerint nyilván nem, a gyakorlatban nyilván igen. Legfeljebb ilyenkor csak az ár negyedét fogjuk lealkudni, a máskor előforduló 50-70% helyett. Van amikor még meg is dicséri az árus alkudási képességünket, hogy milyen ügyesek vagyunk. Ez annak a biztos jele, hogy csak közepesen jól csináltuk. Elég sokat lealkudtunk ahhoz, hogy jó partnernek tekintsen minket, de "bosszantóan" se vágtuk alá az árat, mert akkor inkább mérges fejet vágna.

Az alkudozás lényege a tettetés. Az eladó megpróbál minket meggyőzni az árú híres és kiváló voltáról, miszerint még az általa eredetileg mondott árnál is sokkal többet ér az adott ruhadarab, csak most csak nekünk tesz szívességet a kedvezménnyel. A vevő részéről a legjobb stratégia a közöny, ha az eladó megszimatolja, hogy valami tényleg érdekel minket, már veszettünk is az alku játszmában. Bátran mondjuk a töredékét a kikiáltási árnak, aztán kezdjük közelíteni a két árat. Ez gyakran elég sok körön át húzódik, és néha tényleg nem lesz üzlet, hiszen az érdektelen vevő képének fenntartásához nem mehetünk vissza az eladóhoz később, hogy de mégis megvennénk. Arra azonban fel lehet készülni, hogyha közönyös arccal lassan továbbsétálunk az eladó mégis enged, és utánunk kiált egy alacsonyabb árral és folytatva az alkudozást, vagy elfogadva a mi ajánlatunkat. Szóval Kínában járva a rendes helyi piacon alkudni kötelező!