Northern Capital: Beijing

A modern Peking tartogat néhány igazán impozáns látnivalót túl az olimpiai épületeken. Ezek közül az egyik a Médiatorony, amely a kínai televízió és rádiótársaság (CCTV) korábbi központja volt. A horizonton persze látható az új székház is, amely inkább valami posztmodern szobor benyomását kelti. Ezzel szemben a médiatorony épülete kecsesen ível felfelé, és több száz méteres magasságával ugyanúgy magasodik a modern Peking fölé, ahogyan a Dob és Harangtornyok magasodnak a történelmi Peking fölé. A hasonlat talán nem véletlen, hiszen mindkét esetben a tornyok fő funkciója a tájékoztatás volt.

Az eddig legdrágább belépődíj ellenében sikerült bejutnom a Médiatoronyba, hiszen ezúttal mintegy 2100 Ft-ért nyertem bebocsátást. Az előtérben egy kínai műhold fogad minket kiállítva, majd továbbhaladva lifttel juthatunk fel a toronyba. A 21. emelet jelzi a szabadtéri kilátótornyot, amely szabadtéri jellege miatt erősen szeles hely. Viszont a látvány egyszerűen káprázatos, ahogyan jó időben ellátunk a messzeségbe. Hirtelen egyszerre pillantjuk meg Peking megannyi lakónegyedét, a modern városban magasodó toronyházakat felülnézetből, amelyeket forgalmas közutak kötnek össze. A torony belsejében ráadásul képek és a padlóba süllyesztett fémtáblák fel is elevenítik a pekingi látványosságokat, amelyek közül sokat észre is vehetünk, ha ügyesen szemlélődünk a házak végtelen rengetegében. Kelet felé pedig elláthatunk a hegyekig, amelyek a várost övezik, és itt sikerült is megpillantanom a Nyári Palota épületeit. Ráadásul egy hatalmas szócső is ki van állítva, amelybe belebeszélve a hegyekről visszaverődő visszhang élményében is részünk lehet. A húsz milliós város hirtelen teljes nagyságában tárul a szemünk elé, és ezt az élményt nehéz szavakba önteni.

Ha a szabadtéri szemlélődést megunjuk, akkor a lift a 19. emeleten a zárt terű kilátócsarnokra visz minket, ahol egyben a telekommunikációval kapcsolatos kis kiállítás is fogad bennünket, és alkalmunk nyílik lefényképezni magunkat olimpiai tudósítóként vagy időjárás jelentési bemondóként. Esetleg szuveníreket vásárolni. Közben immár széltől mentesen tovább gyönyörködhetünk a messzeségbe nyúló város megannyi épületének látványában. A torony közepén található étterembe nem lehet csak úgy besétálni, de gondolom elég jelentős összegbe is kerül egy ottani étkezés. Aztán a torony talapzata felé a 2. emeleten folytatódik a kiállítás, részben egy kis képet adva Pekingről, részben pedig a hírközlésről, hogy a körfolyóson végigsétálva körbejárjuk a látnivalókat és végül visszatérjünk egy csigalépcsőn leereszkedve a bejárati csarnokba. Bár előtte még egy igazi berendezett híradó stúdióban is pózolhatunk a híradós szerepében.

Innen az utam keletnek vezetett, ahol a Yuyuantan Parkból még további kilátás nyílik a Médiatoronyra, ahogy az a park fái és tavai fölé magasodik. A parkba 60 Ft-ért léphetünk be, és kellemes kisebb-nagyobb tavak mellett árnyékos-fás ligetekben kapcsolódhatunk ki. A természeti környezet még most igazán kellemes, ahogy zöldell a növénytakaró, és helyenként színes virágágyások tarkítják a tájat. A természet kedvéért megéri kilátogatni, mégha jelenleg a teljes keleti tóoldalt palánkfal takarja el valamilyen felújítási munka miatt, így mindössze a park nyugati fele tartogat érdekesebb tájképeket. Végül a déli kapun át távozva egyből a Kínai Millenniumi Emlékművel találtam szemközt magamat, amelyet az új évezred beköszöntére emeltek. Az északi oldalon található nagy épület egy képzőművészeti múzeumnak ad otthont, ahova azonban nem tértem be. Helyette a délnek tartó hosszú téren sétáltam végig, aminek a közepén fémtáblában a kínai történelem van évről évre belevésve. Noha minden év néhány centiméter csupán, az egész tér így is igen hosszú, ahogyan keresztülível az évezredeken, míg a végén elérkezik az északi épülethez. A déli részében egy kis körkörös emlékhely kapott helyet a közepén lobogó fáklyával, míg a szélein szökőkutakkal.

Az egész hely jó bepillantást enged, hogy a Kína múltja igen hosszú, és a modern Kína sem kevésbé grandiózus, mint a történelme, amely mögötte áll. A mai három órás sétám végeztével aztán inkább hazaindultam, hogy igyekezzek pihenni is egy keveset.

Az idő egyelőre szép maradt, így a természetjárás jó programnak ígérkezett. Ezúttal egy óra buszozás után jutottam el a belváros peremterületén elhelyezkedő Badachu-hoz, amely már a tömegközlekedés végállomásán helyezkedik el. A helyet szabad fordításban a Nyolc Templom Hegyének lehetne fordítani, ugyanis ebben a természetvédelmi övezetben nyolc buddhista templom bújik meg. A diákbelépő 450 Ft. A természet igazán szép, és tekintve a hely AAAA besorolásának, gyakorlatilag minden sarkon táblák jelzik, hogy tűzet gyújtani és dohányozni tilos, nehogy valaki veszélyeztesse a tájat. Ráadásul így a levegő is igazán tiszta marad, amiből mély lélegzeteket vehetünk.

A buszok csak a hegy tövéig járnak, onnantól kezdve a nyolc templom megjárása már egyben fizikai próbatétel is, ahol a kínaiak zarándokolnak és minden templomnál megállnak imádkozni, füstölőket gyűjteni, vagy egyéb áldozatokat bemutatni az isteneknek. A hegy tövénél található a legnagyobb templomegyüttes, amely az első három templomot foglalja magába, közöttük a hely jelképének számító tornyot is, ahova hosszas várakozás után lehetne csak bejutni imádkozni. Nekem megmaradt a torony kívülről való megszemlélése. Mivel aktív vallási zarándokhelyről van szó, így természetesen fényképezni minden belső térben tilos, pedig sok lenyűgöző szoborral találkozhatunk az egyes kis templomok és kápolnák belső tereiben. Az előttük található kis imapárnákon, pedig térdre boruló  kínaiak fohászkodnak. Az aktív vallási kegyhely részeként buddhista szerzetesekkel is rendre fogunk találkozni a helyen, azonban méreteiben Badachu sokkal nagyobb, mint a Yonghegong Templomegyüttes.

A legnagyobb templomegyüttes elhagyása után az út elkezd meredeken felfelé ívelni, ahol lépcsőik ezrei vezetnek fel egészen a hegytetőig. Kevésbé sportos látogatók libegővel is feljuthatnak (kb 4500 Ft-ért), ám a hely jellege miatt elenyésző számban találkozhatunk libegőn utazókkal. Még az öregek is inkább a lépcsőkön igyekeznek felfelé templomról templomra. Az utat időről időre táblák jelzik, megmutatva az egyes előttünk álló helyektől való távolságot. A negyedik templom még viszonylag kevés gyaloglással elérhető, és ottjártamkor nagy csoportos éneklés és imádkozás fogadott, így igyekeztem nem megzavarni a misét, és gyorsabban továbbindulni. A netes útikalauz szerint a hely bejárása másfél órába telik, de még intenzív tempóval is nekem két órába telt eljutni a hegytetőre. Közben megnéztem az ötödik és hatodik templomokat is, előbbiben egy nagyobb étterem is helyet kapott, utóbbit pedig piros szalagok sokasága emelte ki a többi közül.

A hegytetőre érkezve kínaiak ajánlgatják, hogy lesétálás helyett inkább egy kisebb vagyonért libegővel, vagy bobbal menjünk le a hegyről, de inkább leráztam őket. A séta egységesebb. A hegytetőn található Nagy Yü, az első mitikus kínai dinasztia alapítójának kegyhelye, valamint egy kis meditációs barlang köré épült templom. A legnagyobb látnivaló jó időben azonban Peking látképe, ahogy az ember hirtelen felülnézetből pillantja meg a teljes belvárost, az épületek millióit, amelyek között helyenként magas tornyok törnek a magasba. A város megszemlélése után lefelé indultam, ugyanis a nyolcadik templom nem ezen a zarándokútvonalon található, hanem egész a bejáratig visszasétálva a másik irányba kell ismét hegyet mászni, hogy az út végére érkezzünk.

Az utolsó állomás elérése így több, mint egy óra gyaloglást jelentett, előbb hegyről lefelé. Ám másik útvonalat választva inkább egy kiszáradt folyómederhez hasonlatos kőúton jöttem le, ahol régi kínai írásokkal tarkított kövek sokaságát találhatjuk. Az írás hol festett, hol vésett formában díszíti a köveket. Majd ismét felfelé kellett mennem, és mire végigjártam a Nyolc Templom Hegyének nyolc templomát már el is telt három és fél óra, pedig nem haladtam lassan, és még imádkozni se álltam meg, ahogy azt a kínaiak teszik folyamatosan. Az élmény viszont rendkívüli, bejárni egy buddhista zarándok útvonalat, és megnézni a természetbe ékelt templomok sorát.

Egy ideje már áthatolhatatlan köd kerítette hatalmába a várost, amely olyan sűrű tud itt lenni, hogy napokig is a szomszéd ház is csak fehéres homályban látszik. A látótávolság minimális, a horizont pedig nem sejlik fel a mindent elborító fehérségben. Ilyenkor aztán nincs értelme kimozdulni kirándulni, mert nem csak a kamera nem lát semmit, de mi sem. Ami nincs az orrunk előtt az olyan, mintha nem is létezne, és ez sajnos már nagyobb épületek vagy egy tér esetén is erősen rombolja a látványosságot. Aztán ma délelőtt némi esőnek köszönhetően végre kitisztult az idő, és elmúlt a mindent megülő köd uralkodása a város felett.

Így azon kaptam magam, hogy a több napos egyetemi órákra járás, és számítógép előtti munka után végre ideje lenne kimozdulni egy kicsit a természetbe. A belvárosi felfedezőutak után így inkább a külvárosok határvidékére vettem az irányt, mivel ma délután nem volt órám az egyetemen, és a nyelvtanfolyam is csak estefelé vette kezdetét. A Pekingi Növénykertbe elmenni azért majdnem egy órás utazást jelent, hiszen ez már gyakorlatilag a pekingi tömegközlekedés határvidékén helyezkedik el, ahova még buszok elmerészkednek. A Növénykertet persze nem valami steril növénygyűjteményként kell elképzelni, inkább mint egy olyan hatalmas parkot, ahol fél napokat lehet eltölteni. Nekem négy órámba telt a fő turistaútvonalon körbemennem, és így biztosan nem jutottam el minden apró szegletébe a parknak, ellenben nagyon sokat így is sikerült felfedeznem az itteni növénygyűjteményből.

A Botanikus Kert mintegy 4 négyzetkilométer kiterjedésű, amelyből 2 négyzetkilométer a látogatási övezet, azonban a Park határai sem a korábbi pekingi parkokéhoz hasonló éles törésként jelentkeznek természet és város között, hiszen a parkot körbevevő hegyek szintén zöld erdőségeket jelentenek, így ennek a természeti vidéknek a valódi kiterjedése meglehetősen nagy. Ráadásul míg a város őshonos fái még nagyrészt tartják a zöld színűket, addig itt a hatalmas arborétum, és általában a megannyi fagyűjtemény és a Botanikus Kerten belül elhelyezkedő tematikus kertek fái már javában a színváltás korszakába fordultak. Így ez az október séta a parkon keresztül egyben egy színes vidéken vezetett keresztül, ahol még jelentős mennyiségű a zöld természet aránya, de már észrevehető a sárga és piros színek megjelenése is a park erdőségeiben. Az időzítés tehát jól sikerült, hogy egy minél színesebb vidék táruljon a szemem elé.

Ráadásul még a virágok sem mind adták meg magukat a közelgő télnek, tehát a rózsakertek valódi virágzó rózsák egész tábláit tárják a szemünk elé. A különböző formákat alkotó virágágyások, és virágszobrok nem különben, amelyek a park bejáratánál, és még sok más helyen is fogadják a látogatókat. Hihetetlen színvilágnak lehetünk ilyenkor tanúi, hiszen a színes fák mellett még megannyi színben pompázó virágágyások is a Növénykert ékszereiként tündökölnek ilyenkor. Mellettük általában kis táblákról megtudhatjuk milyen növényekkel találkoztunk éppen. Míg a park északi szeglete, ahol csak egy ösvény vezet a messzeségbe igazi erdőjárásnak is beillő élménnyel kecsegtet, ahol a zöld fák mellett elhaladva köves folyómeder kanyarog néhány kisebb tavacska között. Bár az igazi erdőhöz képest itt fapallókon vezet az út az erdőben, ám így is képet kaphatunk róla milyen lenne a közelgő hegyekbe látogatva belevetni magunkat egy valódi kínai erdőségbe.

De a Botanikus Kert nem csak egy szabadtéri parkot jelent, hiszen észak felé haladva először lehetőségünk lesz betérni egy lepkeházba, ahol egyből az üvegházakra jellemző meleg fogad minket. A hely érdekessége, hogy itt a tenyérnagyságú lepkék szabadon szálldosnak a növények között, az egész üvegház alatti kertben, ahol gyalogösvényünk vezet. Tehát testközelből figyelhetjük meg a lepkéket, akik néha csak centiméterekre kerülnek el bennünket. A másik hasonló klímájú épület a jóval nagyobb üvegházban helyet foglaló a Konzervatórium épülete, amelyben a Botanikus Kert trópusi gyűjteménye található. Itt aztán pazar orchideák, pálmafák, liánok és már őserdőkben honos növények alkotta ösvényeken vezet végig az út, ahol szép virágágyásokkal és különleges zöld növényekkel egyaránt találkozhatunk. Az építők ráadásul helyenként dinoszaurusz szobrokat is elhelyeztek, bár valószínűleg az agyagkatonák másolatai a legkirívóbbak a trópusi növények közül. Illetve egyes üvegházakban a különböző kaktuszok élvezhetik a kellemes meleget, amelyek némelyike szinte méteres átmérőjű gömböt formáz, vagy olyan magas, mintha inkább valamilyen fa lenne.

A természeti különlegességek mellett persze itt is akadnak történelmi különlegességek is, hiszen Peking minden pontján fellelhetők valamilyen történelmi látnivalók is. A Botanikus Kertben a fő ember alkotta látványosság a Wofo Templom, ahol a klasszikus kínai templomi épületek fogadnak bennünket: hármasboltív a bejáratnál majd a templom harang és dobtornyai. Beljebb menve egy kis tó tele halakkal és teknősökkel, amely azonban annyira zsúfolt így, hogy szegény halak a felszínre úsznak fel levegőért és némelyik hal és teknős már a buddhista újjászületési ciklus újabb állomása felé tartott. Aztán a fősoron pár buddhista szobrokkal telerakott pavilonnal találkozhassunk. A környező táj alapján a hely valóban ideális lehet, lehetett az elvonult meditáció helyszíneként. De a kisebb templom mellett még nevesített kínai síremlékek is helyet kapnak a Parkban, amelyek megérnek egy gyors körbejárást, hiszen a kőből szépen megmunkált emlékhelyekről van szó. Illetve egy emlékház is helyet kapott a parkban.

Az alapbelépő nem kerül sokba, de én közel 1350 Ft-t fizettem, hogy bemehessek mind a Konzervatóriumba, mind a Wofo Templomba is körülnézni, ne csak a parkot járhassam körbe. Bár a parkot bejárni is egész napos piknik helyszíne lehetne. A lepkeház további 300 Ft volt, de ilyen nagy élő lepkéket testközelben máshol nem láthatunk. Noha én 4 órát időztem csak a Botanikus Kert bejárásával, az bizonyos hogy minden apró mellékösvény bejárásával ez ennél sokkal több időre tartogat szórakozást és megéri ide ellátogatni jó időben a zöld természetbe. Rengeteg növénnyel fogunk tudni megismerkedni, és gondolom a mostani szép őszi tájkép mellett a tavaszi se lehet kevésbé látványos.

A Tiltott Város észak-déli tengelyén továbbhaladva először a Jingshan parkot találhatjuk meg, azonban az útnak ezzel még nincsen vége, hiszen ez a főút egészen a Dobtoronyig vezet. Én ugyan nem ezt a hosszú utat gyalogoltam végig, csupán egy rövidebbet, amely a sikátorok (kínai nevükön hutong) mentén elvezetett a közeli metrómegállótól a többi épület fölé magasodó Dob- és Harangtornyok kettőséig. Gyorsan megváltottam a belépőim mindkét toronyba, amely 450 Ft-ba került, és szerencsére ismét hasznát tudtam venni a diákigazolványnak is.

Elsőként a déli oldalon elhelyezkedő nagy vörösre festett Dobtoronyba léptem be, amelynek bejáratakor a szokásos biztonsági ellenőrzést letudva egy kicsi kikövezett udvarra jutottam. Mivel a torony kertje nem bejárható, így egyből a szemben található bejárathoz mentem és egy igen magas és meredek lépcsősoron keresztül jutottam fel a Dobtoronyba, amelynek belső csarnokában sok nagy dobot találhatunk, ám kisebb számban akadtak más kiállítási tárgyak is. A dobok között egy igen romos állapotban lévő eredeti dob is helyet kap, amellyel annak idején riasztást adhattak le az őrszemek. A mai dobok már csak rövid zenei bemutatókra szolgálnak, amelyeket 5 önkéntes ad elő 5 percben minden óra félkor. Jókor érkezve, sikerült is meghallgatnom az előadást csekély várakozás után. A belső csarnokból a körkörös erkélynek csak a déli oldalára lehet kimenni, ahol letekinthetünk a városra, és a láthatáron felsejlik a Jingshan központi pavilonja, meg a Beihai fehér pagodája is.

Innen az északi oldalon található Harangtoronyba tartottam a köztes téren lerázva a sikátortúrát ajánlgató riksás kínaiakat, akik rendre megpróbáltak befűzni egy körútra. A Harangtorony hatalmas szürke kőépületének szintén igen kicsi kikövezett előtere van, de legalább ez félig körbejárható. Félig körbe is kell menni a meredek hosszú kőlépcsősorig felfelé, mivel a szemközti bejárat egy teázót rejt magában. A lépcsőket megmászva egyből szép kilátás nyílik a Dobtoronyra. Azonban kizárólag egy hatalmas harangot találunk a torony felső csarnokában, így szemlélődésre inkább Peking látképe ad okot. A két torony bejárásához közel 40 perc elegendő is, nem véletlenül a turistabuszok is inkább csak leparkolnak a tornyok lábainál, míg a nézelődök gyorsan körbenéznek, aztán további látnivalók felé veszik az irányt.

Templomi körutam következő állomásai szerencsére mindössze egyetlen közös metrómegálló mentén helyezkedtek el, így a séta jelentős része az egyes helyszíneken belül és nem a helyszínek között valósult meg. Kedves kínai barátommal és párjával együtt jártuk be a mai helyszíneket, és nekik köszönhetőek a rólam készült fényképek is. Elsőként a metrómegálló nevét is adó Yonghegong Lama Templomba látogattunk el, amelynek közelségét már jó előre jelezték a füstölőket kínáló utcai árusok, valamint a buddhista kegytárgyak végtelen során kínáló boltok sokasága, amelyek gyakorlatilag az odavezető utat alkották. Bár megjegyzem a Lama Templomon belül is akadtak boltok, noha ezeknek a száma azért korlátozott volt.

A belépő mintegy 360 Ft-ba került diákként, és közel egy órát vett igénybe bejárni a különböző pavilonokat. Először egy hosszabb ligeten vágtunk keresztül, míg megérkeztünk a Templomnegyed valódi bejáratához és elkezdhettük utunkat a a megannyi klasszikus kínai épület forgatagában. Meglehetősen sok látogatója akadt a templomnak, elsősorban kínaiak. Amit azért is hangsúlyoznék, mivel ez a hely valódi buddhista imádkozási helyszín. Szervezetesek sétálnak fel-alá, vagy őrzik az egyes épületekben található végtelen buddhista szobrok adott teremre jutó részét. Nem utolsó sorban a turistákról, akik lefényképezéssel fenyegetik a szentséges szobrokat. Mint ahogy én is, sőt némelyiket le is fényképeztem az ajtóból. De a legtöbb képen mégis a lenyűgöző épületeket sikerült megörökítenem, és nem a bennük található tárgyakat.

A pavilonok befelé haladva egyre terebélyesebbek, és egyre hatalmasabb buddhista szobrok hirdetik a vallás hatalmasságát. Közben mindenhol füstölők egész bokrétái kerülnek a látogatók által meggyújtásra, amely a rossz szellemeken kívül előbb-utóbb minket is távozásra kényszerít a tömény füst miatt. A szobrok előtti imapárnákon kínaik térdepelnek le isteneik előtt, vagy éppen hajlongva merülnek imádságba, miként azt helyenként útitársaim is tették a jó szerencse reményében. A helyet áthatja a megannyi látogató vallásos áhítata. A templomnegyedben szinte minden épület egy kis templom, amelyben szobrok egész sokasága kap helyet és, akikhez imádkozni lehet, és akikhez imádkoznak is az ide látogatók. Szinte megszámlálhatatlan templom együttese alkotja a Lama egészét.

Míg az utolsó szegletben az központi építmény olyan hatalmas méretekben magasodik fölénk, hogy már bele sem fér egyetlen fényképbe, két melléktornyához pedig a magasban átívelő híd alkot összeköttetést. De a legutolsó láma szobra is már olyan hatalmas, hogy gyakorlatilag megtöltene egy normál épületet, ahogy több tízméteres magasságával már tényleg az isteni léptékekbe lép tovább. Valamint az utolsó traktusnál két épületben igazi kiállítást is találhatunk a buddhista vallás szobairól, ruháiról, kegytárgyairól, azonban fényképezni itt is tilos. Ellenben az ember nézelődhet nyugodtan, anélkül hogy megzavarná az imádkozókat. A hely tehát lenyűgöző, mind méreteiben, mind kivitelezésében, mind tartalmában. Ízelítőt kapunk egy valódi buddhista zarándokhelyen erről a vallásról.

Innen utunk egészen a Lama templommal szembeni útkereszteződés másik felébe vezetett, ahol alig néhány méter séta után kicsit evilágibb, viszont nem kevésbé kínai jellegzetességbe léphetünk be. A Konfuciánus Templom illetve az egykori császári hivatalnok iskola egy kettős fősoron elhelyezkedő épületegyüttes. Diákjegyet ugyan nem tudtam váltani, de 900 Ft-ért még így is megérte a közel két órás nézelődés a helyszínen. Keleti oldalon a Konfuciánus Templom, amelynek hatalmas udvarán tizenkét harangtorony magasodik az ég felé, a tornyokban a kőtáblát tartó óriás teknősökkel. Két oldalt hosszú épületekben kiállítások mutatják be az egykori mester: Konfucius életét, munkásságát, és utóhatását a kínai kultúrára. Az udvar északi oldalán pedig egy hatalmas épület magasodik az egész tér és templom fölé, benne a kínai zenei eszközök kiállításával. Bár a hely nevében templom, de szerencsére itt végig minden fényképezhető, hiszen a hely alapvetően múzeum. Vallásos életnek nem igazán mutatkoznak jelei, bár e szellemiség morális és politikai tanai mélyen belevésődtek a kínai kultúrába.

A nyugati oldalon a Hivatalnokiskola sem kevésbé pompás, ahogy a központi térre egy három boltíves hatalmas kapun keresztül belépve megpillantjuk az Iskola fölé magasodó nagy pavilont, amelyet ráadásul még egy vizesárok is körbevesz, amelyben halak úszkálnak. A négy égtáj felől pedig kőhidak ívelnek az épülethez, amelynek belsejében egy egész trónus kap helyet. Az oldalsó épületsorban itt a hivatalnokképzés történetéről láthatunk tárlatot, miként tanultak és vizsgáztak a császári közigazgatás hivatalnokai. Az épületegyüttes északi végében a Konfucius szobra magasodik az egykori könyvtár előtt, amely azonban ma zárva van a látogatók előtt. Egyébként mindkét épületegyüttes udvarai kellemes parkot idéz, fákkal és növényzettel jócskán ellátva. A nagy udvarok előtt pedig szerényebb előterek is helyet kapnak, ahol a két épületegyüttes közötti kapu is megtalálható a bejárati kapuk mögött.

A Konfucius emlékhelyet elhagyva ismét rövid séta következett, hogy az metrómegálló feletti út északi felében a Föld Templomába is betérjünk. Ezzel elérkeztem az utolsó császári oltárhoz is, ahol az egykori kínai császárok szertartásaikat és áldozataikat bemutatták az égieknek az előírt rituálék szerint. A parkba a diákjegy 30 Ft, de a Föld Oltárához és a hozzá tartozó kis múzeumhoz további 150. A kis múzeumban érdemes volt kicsit elidőzni, megnézni pár tárgyat a császárkorból, majd a belépni a Föld Oltárához, amely egyébként nagyon hasonlatos a többi oltárhoz. Minden égtájba kapuk vezetnek a középen elhelyezkedő magaslathoz. Míg az Ég oltára köralakú, addig a Föld és a tegnap látott Nap oltárok négyzet alaprajzúak. A Hold oltár rejtély maradt. De amíg a Nap oltára egyszintes, addig a Föld oltára kettő és az Ég oltára már három szintes. A közepéről letekinthetünk a hatalmas tér minden pontjára, majd észak felé a hármas főkapun át távoztunk. A park persze még tele van más történelmi épületekkel is, de ezek zárva vannak. A természeti környezet kellemes, egyben a korábbiakhoz kísértetiesen hasonló. Kis pavilonok, dombocskák, vízfolyások. Bár Konfucius kőszobra visz bele némi egyediséget. Egy óra alatt így is kényelmesen bejárható a hely. Ami után visszafelé vettük az irányt az egyetemi szálláshelyekre.

Ma megint nekivágtam a városnak egyik diáktársammal együtt. Elmentünk a Nyugati Négy nevezetű metrómegállóig, hogy onnan gyalogszerrel járjuk be a környéken található négy kisebb templomot. Most nem nagy látványosságokat sikerült megtekinteni, hanem sok kisebbet, amelyek együtt alkottak egy egész napos programot. Hiszen minden helyen azért elidőztünk legalább fél órát, és a helyszínek között gyalogolnunk is kellett, hol többet, hol kevesebbet. De pekingi viszonylatban mégis csekély gyaloglás adódott két helyszín között, ahogy keletről nyugat felé végigjártuk a négy híresebb templomot.

Először a Beihai Parktól valamivel keletre fekvő Xishiku Katolikus Templomot kerestük fel, amely már önmagában is érdekesség, hiszen Kínában általában a vallásos élet nem túl jellemző és a legtöbb templom elsősorban turista látványosság, mintsem valódi vallási kegyhely. Így egy katolikus templom igazán kirívónak számít ebben a közegben, ahol ma ráadásul sorozatosan katolikus esküvők zajlottak, és mivel éppen a templomban nézelődve ért minket az egyik esküvő, így meghallgattunk egyet. Furcsa volt kínaiul hallgatni a liturgia szövegét, ahogy kisebb eltérések is észrevehetők voltak a szertartásban. A végén a háromszori meghajlás Isten, a pap, a szülők és végül a násznép irányában, vagy a boldogító csók helyett pusztán egy ölelés látványa. Persze tudni kell, hogy Kínában sehol sem fogunk csókolózó párokat látni, semmilyen nyilvános közegben. Az ilyesmi már kívül esik a kulturális normákon. Így talán a szertartás ezen pontja jól érthető. A templom kinézete szokványos, ami éles kontrasztot alkot, az ahogy tipikus kínai pavilonok fogják közre a katolikus templomot, amely akár bármely nyugati országban is állhatna. Valamint a belső térben Krisztus megannyi freskóján és szobrán kívül találkozhatunk a szent anyacsászár és fia festményével is, mintegy Madonna a csecsemő Krisztussal mintájára.

Ezt a Guangji buddhista temploma követte, amely egy kicsi, de ma is aktívan használt buddhista templom. Találkozhatunk is meggyújtott füstölőkkel, meg a Buddha szobrok előtt térdre borulva hajlongó, imádkozó kínaiakkal. Az épületeket sikerült lefényképeznem, a belteret azonban tilos volt megörökíteni. De egyébként semmiben nem tértek el az itt található nagy arany Buddha szobrok a turistacélpontok szobraitól, amikről már vannak fényképeim. De legalább sikerült kis betekintést kapnom, milyen az amikor a szobrok valóban vallási áhítat tárgyai.

Az aktív vallási templomok után már következtek a turisztikai szempontból is érdekesebb helyek. A Történelmi Birodalmi Templom (Li Dai Di Wang Miao), amely méretében már valamivel nagyobb helyet foglalt magában, és tárlatokkal is találkozhattunk a pavilonok és klasszikus kínai paloták belsejében. Például a kínai vezetéknevek eredetéről, de viszonylag sok kép és szöveg mellé kevés tárgyi kiállítást helyeztek el a templomnegyedben. Mindenesetre érdekes volt megnézni, hogy a korábbi kínai dinasztiák milyen helyeken imádkozhattak. Bejárni a kisebb nagyobb épületeket és megnézni a harangtornyokat, amelyek mindegyikében egy kőteknős hordott a hátán egy teleírt kőtáblát.

A negyedik templom talán a turistatérképeken is előszeretettel kiemelt, de méretében az előzőnél valamivel kisebb Fehér Pagoda Templom, amely nevét arról a nagy fehér kupoláról kapta, amelyhez nagyon hasonló a Beihai Park szigetének közepén található. Azonban itt mindössze pár épület veszi körbe az éppen felújítás alatt álló kupolát. Így félig felállványozva sajnos nem olyan impozáns látvány, mint amit a belépőjegyen is látott kép sugall. Egyébként az épületekben kisebb kiállításokkal és a fősoron lévőkben Buddha szobraival itt is találkozhatunk, bár az imádkozók száma elég csekély. Diákjegyet váltva ez utóbbi két templom bejárása 300-300 Ft-ba került.

A Nyugati Négyes megálló négy templomát elhagyva délnek folytattuk utunkat és valamivel több séta után érkeztünk meg a Hold Templomához. A Mennyek (Ég) Templomának bejárása után már elterveztem, hogy lehetőség szerint a Császárok többi imádkozási helyét is felkeresem, amiknek oltárainál egykoron maguk a kínai császárok mutattak be áldozatot az égieknek. A Hold Temploma a legkisebb ezek közül, és sajnálatomra azonban az oltár helyén csupán egy rádiótorony magasodott, és az oltár lezárt hármaskapuján belesve sem láttam jelét az egykori császári oltárnak. A hely egyetlen parkból állt, amelynek zöld tájába ékelve rendre pavilonok húzódtak meg, amelyek közül a legszebb egy kis tavacska köré épített épület és pavilonjai. Illetve a Hold Templomának harangtornyán is átsétálhat az ember. A pavilonokat virágágyásokkal szegélyezett kikövezett utacskák kötik össze. A természeti környezet igazán szép, sajnos a császári idők nyomai azonban itt nehezen fellelhetők. A diákbelépő 15 Ft, jelképes összeg egy jegyért cserébe, amit az ember eltehet emlékbe.

Itt búcsút vettem útitársamtól, akinek dolga akadt. Nekem még hátra volt egy metrózás a városmag nyugati oldaláról a keleti oldalára, hogy felkeressem a Nap Templomát. Hasonlóan a többihez, ez is inkább egy hatalmas parkként jellemezhető, amelyben azért épületek is helyet kapnak. A Nap Temploma ma ingyenesen látogatható közpark, és sajnálatomra az északi felében elhelyezkedő épületek pedig adminisztrációs célokat szolgálnak a parkon belül, vagyis turistaként csupán a kapuit tudjuk megnézni. De sem bemenni nem tudunk, sem az egykori császári időkről nem találhatók kiállítások. Császári kiállítás egyedül a nyugati kapunál található egyik kisebb épületben fogad bennünket, de két kis terem alkotja csupán. A délnyugati szegletben tavak és a tavak mellett egy nagyobb pavilon is helyet kapott, amik mellett kődombok magasodnak pavilonokkal a tetejükön. A Nap Oltára szintén nem látogatható, csak minden égtáj felöl a díszes kapuin keresztül leshetünk be a belső térbe. Azonban szerencsére a nyugati hármas főkapu mellett kisebb bucka található, aminek a tetejéről mégis sikerült megörökítenem az Oltárt, ahol a hajdani császárok szertartásaikat bemutatták. A keleti oldalon ma játszóterek találhatók, amik inkább a kisebbeknek nyújtanak érdekes elfoglaltságokat.

Az elmúlt két nap meglehetősen intenzíven telt el, így ismét alapvetően pihenőnapot akartam beiktatni, hogy kipihenten jobban ki tudjam használni a a nemzeti ünnep miatti munkaszüneti hetet. Mert bár a szünetre való tekintettel a turisták száma is jelentősen megemelkedett, de egyben nekem sincsenek az egyetemen esedékes kötelezettségeim. Nehéz persze elképzelni, hogy egy hetes munkaszüneti időszak legyen valahol, de Kínában ez is lehetséges. Így amíg én az egyetemi campuson kívül járok, addig rengeteg turista éppen a campuson belül jár. Hiszen a campus északi oldalának tradicionális épületei és tavas parkjai kedvelt turistacélpontnak számítanak. A hosszan elnyúló sorral rendre minden nap találkozom is a kapu előtt, ahol nekem elég a diákigazolványomat felmutatni és már be is jutottam, nem kell hosszan sorba állnom bebocsáttatásért.

Miután mind a nevezetességeket is felvonultató térképem nyomán, mind személyesen fel lett a figyelmem hívva a Nagy Harang Templomra, így ma arra vettem az irányt. Hiszen mindössze négy buszmegálló távolságra volt, illetve a Templom ebben az esetben is egy kisebb templomnegyedet és kiállítócsarnokokat jelentett, de még mindig jóval kisebb volt a korábbi látványosságoknál. A templomnegyed bejárása közel egy órás sétát jelentett a különböző klasszikus kínai építmények között, ahol igazából a falat körben épületek szegélyezték. A középső vonulatot, mintegy a templom főhajóját azonban nem egyetlen nagy csarnok alkotta, hanem nagyobb épületek egész sorozata. Míg a végén egy a korábbiaknál is nagyobb körkörös kupolával ellátott pagoda magasodott az előtte fekvő kis térre. A középső épületek között kikövezett terek helyezkedtek el, de az egyhangú kövezetet színesítették virágágyásokkal és fákkal.

Ma különösen szerencsés voltam, hiszen a szokásos 300 Ft-os belépőt sem kellett megváltanom, mivel valamilyen nem ismertetett okból ma ingyenes volt a belépés. Így kizárólag az időmbe került, amíg az oldalsó és középső épületekben végigjártam a harangkiállítást. Voltak kis harangoktól kezdve a gigantikus óriásharangig minden méretben. A legnagyobb harang a hátsó körkörös pagodában kapott helyett, de még csak megbecsülni se tudom vajon hány tonna lehet. A nagyobb, emberméretű harangok általában különféle kínai írásokkal vannak teleírva, amiknek az értő olvasására nem voltam képes. De szerencsére minden kiállítóterem és kiállítási tárgy angolul is kapott leírást. Így nyomon követhettem a harangok fejlődéstörténetét, vagy épp az elkészítésükbe nyertem betekintést.

A leghátsó nagy harangtoronyként funkcionáló pagodát elérve egy kis kapun át a eljutottam a keleti oldalhajóhoz. Ami ez esetben sem egy csarnokot jelöl, hanem egy szabadtéri kiállítókertet, ahol további harangok és pagodák kaptak helyet, míg az ember visszasétálva elérkezik a bejárati kapuhoz. Sajnos pár kisebb kertecske le volt zárva, de így is sok érdekeset sikerült megszemlélnem. Azonban a híres pekingi Harangtorony és Dobtorony, viszonylag messzebb található a belvárosban, így a harangok nyomában való utazásom folytatása majd ide fog vezetni később.

Elérkezett végre az alkalom, hogy a Császári Paloták sokaságát rejtő Tiltott Város után a kínaiak számára szintén rendkívül híres császári parkokat is útba ejtsem. Hiszen amikor a kínai császárok nem a paloták falai között töltötték idejüket, akkor ezeken a helyeken jártak. Az épületek sokaságát elnézve, akár itt is lakhattak hosszabb, rövidebb ideig, mivel bár parkokról beszélünk, azért alapvetően itt is rengeteg császári épület található, beékelve a zöldellő parkok természetközeli világába. Ezúttal népesebb kínai baráti társasággal utaztam, hiszen öten jártuk be együtt ezeket a helyeket, mintegy öt óra leforgása alatt.

Közvetlenül a Tiltott Város északi kapujával szemközt található a Jingshan Park, ahova az ember 60 Ft-os jegyár ellenében léphet be, mintegy a Tiltott Város közvetlen folytatásaként. Azonban legalább egy órát érdemes rászánni, mivel az utat egyből hegyre fel lépcsőzéssel célszerű indítani. A hegymászásnak több előnye is van. Egyrészt az ember szakaszonként megnézhet egy-egy pagodát, míg a hegytetőre érve egy nagy pagodát talál, benne egy hatalmas Buddha szoborral, ahol feltehetően a császárok maguk is imádkoztak. Másfelől pazar kilátásban lehet részünk, mind a Jingshan északi felére, mind délnek fordulva a Tiltott Városra visszatekintve, amely utóbbit így felülnézetből csodálhatjuk meg. A Tiltott Város tetőrengetege és területének nagyrésze hirtelen egyszerre tárul a szemünk elé, amely merőben más nézetét adja a helyszínnek, mint amikor a paloták közötti folyosón sétál az ember. Még lenyűgözőbbé téve a már amugy is jelentős látnivalót.

Majd a hegygerincen lefelé ereszkedve ismét pagodákkal találkozunk. Összesen 2-2 pagoda karolja fel a központi nagy pagodát, így a hegygerinc egyszersmind öt épület helyszíne is, ahogy az ember végigsétál a lépcsőkön. Innen érdemes észak felé fordulni, hiszen a Jingshan kertjei és további épületei az északi részen találhatók. Nagy sajnálatomra, míg a kertek látogathatók voltak, közepén hatalmas íves kapukkal, addig a további palotaépületeket már csak kívülről szemlélhetjük meg. Bejutni nem sikerült, noha a hegytetőről felülnézetben azért ezek is megtekinthetőek. Nagyjából egy óra alatt így bejártuk ezt a helyet, amely méretében azért alatta marad a környező nagy látnivalóknak.

A nyugati kapun keresztül távoztunk, hiszen így egy rövid kis séta után értük el a Tiltott Várostól északnyugatra fekvő Beihai Parkot, amely minden kínai számára közismert látványosság. De a turistatérképeken is általában kiemelten szerepel. Ennek a helynek a bejárása azonban már jelentősen több időt igényel, hiszen területét nézve vetekszik a Tiltott Várossal. Azonban itt szinte minden épület és szeglet bejárható (azért itt is akadnak kivételek), viszont a park felét egy hatalmas tó teszi ki, így a park maga igazából egy hatalmas tópart, valamint egy a tó közepén fekvő sziget. Először tettünk egy kis sétát a déli kapuhoz, ahol megnéztük a park előcsarnokát, majd egy hosszú hídon keresztül jutottunk el a központi szigethez.

A központi sziget azonban nem sík terület, hanem egy hegy, amelynek a megmászásához ismét megannyi lépcsőt kell letudnia az embernek. A lépcsősorok szintenként további császári épületeket tartogatnak, többek között a császári pihenőpalotát is, ahova a császárok elvonulhattak, vagy legalábbis egy kicsit kivonulhattak a központi császári paloták közül. Míg végül a hegytetőn felkereshetjük a park jelképéül szolgáló nagy Fehér Pagodát, amely egyébként a park minden szegletéből uralja a központi látképet központi elhelyezkedésével. Innen aztán további képcsősorok vezetnek lefelé. Míg a szigetet dél-észak irányban szeltük át, de természetesen ez az irány nem kötelező. Lefelé ereszkedve betérünk megnézni a miniatűr császárszobrokat tartogató kis barlangrendszerbe is, amit szintén nem érdemes kihagyni. Míg a teljes parkbelépő úgy 450 Ft, ide további 150 Ft-ért lehet betekintést nyerni.

A sziget északi szegletében pedig egy nagy csónakkikötő található, hiszen a hatalmas tavat csónakkal is át lehet szelni, amely biztosan még különlegesebb hangulatot biztosít az arra látogatóknak is, természetesen nem ingyen. Mi azonban inkább gyalog folytattuk az utat, hogy egyetlen épületről se maradjunk le, így a park keleti oldala mentén jutottunk el végül a park északi kapujához. Menet közben is megnézve pár igazán hangulatos kínai épületet. Majd nyugatnak fordulva még több hangulatos épület következett, hiszen a tó északi oldala igazából egy egybefüggő palotaegyüttest alkot, ahol épületről épületre akad sok látnivaló, és aminek a bejárása további jelentős időt igényel. Néhol kisebb tavacskák is megbújnak a hagyományos stílusban épület kínai épületek között. S az ilyenkor szokásos módon szinte minden pár száz méteren lehetőségünk nyílik kínai császárnak beöltözve lefényképeztetni magunkat térítés ellenében. Ez valahogy minden kínai turisták által látogatott helyszínen így van, szinte már hiányérzetem fog támadni, ha valahol nem lesz erre lehetőségem. Bár eddig még sehol sem éreztem késztetést, hogy kínai császárnak adjam ki magamat.

Az északi oldal bejárása végén jutunk el az északi kikötőbe, ahova a központi szigetről megérkeznek a csónakok, vagy éppen indulnak. Mivel ez már a park északnyugati szeglete, így már csak egy újabb templomot érdemes megnézni nyugatabbra, ahol egy hegyen megannyi miniatűr buddhista istenséghez lehet imádkozni. Egyébként a pagodákban található Buddha szobroknál rendre fogunk is találni imádkozó kínaiakat. Máshol meg piros szerencsét hozó talizmánokkal aggatják tele a fákat, valamilyen személyes üzenetet ráírva. Elvégre a császárok is valószínűleg gyakorta maguk is ezeken a helyeken imádkoztak isteneikhez. A tó nyugati oldalán végigsétálva aztán kijutottunk a parkból. Bár sokat sétáltunk és el is fáradtunk az utazás végére, de egy igen tartalmas napot mondhattuk magunkénak.

Ma két kínai diáktársammal arra vállalkoztunk, hogy bejárjuk a Kínai Kisebbségek Kulturális Parkját, amely nagyjából megfeleltethető az egész Kínát felölelő Skanzennek, hiszen az ember szegletről szegletre sétálva Kína más tájaira, népcsoportjaihoz lép be. Mindez gyakorlatilag az Olimpiai Park szomszédságában, így aki mégsem teljesen fáradna el a bejárástól, az egyből tudja hol folytatni az útját. A Kulturális Park azonban hatalmas, legalább 5 és fél órát töltöttünk el nézelődéssel és sétával, mire az elejétől eljutottunk a végig. A kínai nemzetiségek hatalmas száma is indokolja ezt a hatalmas időt: 56 nemzetiségi területnek a bemutatására vállalkozik ez a hatalmas park, valamint egy központi kiállítócsarnokkal is büszkélkedhet. A bejárási időnk még így is viszonylag gyors volt, mivel keveset pihentünk, illetve több épület illetve nemzetiségi kiállítóhely is zárva volt. Ennek ellenére az épületek és látnivalók száma talán minden eddigi utamat felülmúlta. Ezt a képek hatalmas száma is tanúsíthatja a fényképalbumban.

Ma egy már régóta tervezett, elhalasztott, de végül most megvalósított utat sikerült megvalósítani a Peking Állatkertbe nyelvgyakorló társammal. Akinek külön köszönet minden képért, amelyen engem lehet megpillantani az albumban. Sajnos az akváriumba nem mentünk be, mivel míg a normál belépő 600 Ft-ot tett ki, addig az akvárium épületével kiegészített belépő összege 5100 Ft-ba került volna. Kissé drasztikus a különbség egyetlen plusz épület bejárásáért. Bár a nem meglepő módon itt is akadt még egy olyan hely, ahova külön belépőt kellett váltani, ezúttal a Pingvin Házba. Valahogy itt Pekingben a rendes belépő megváltása után az ember nagy eséllyel fog találkozni egy extra helyszínnel, ahova további 300 Ft-ért léphet be. Csak az a kérdés hol lesz ez a hely.

A nemzeti ünnep és a hétvége alkalmából viszonylag népes hellyé változott az Állatkert is, és feltételezem az összes többi  kiemelt turistacélpont és látványosság helyszíne. Első utunk persze azonnal a Panda övezetbe mentünk, amit az emelt díjas jegy tartalmazott. Életemben először sikerült pandákat látni, és bár a pandák hírhedten lusta állatok, de személyes tapasztalatom alapján a pandák igenis mozgékony, aktív állatok az Állatkert nagyon sok lakójával ellentétben. Hiszen a nagymacskák, a medvék, és még megannyi állat szinte csak alvó állapotban figyelhető meg. Néhány alvó jószág itt-ott meg is található képeim között. Tehát ha a pandák nem is a legaktívabb lények a megnézhető állatok közül, de mindenképpen mozognak és aktívak. Meglehetősen jól néznek ki, és jószerivel minden sarkon plüss kivitelben megvásárolhatók különböző méretekben. A játékboltok száma egyébként is magas, hiszen a látogatók tetemes hányada kisgyerek és az őket kísérő rokonság. Így az állatkert megannyi lakója plüss változatban is elérhető, mint például a pingvinek, farkasok, kenguruk és még a jegesmedvék is (mégha jegesmedve nem is található itt).

A kert kialakítása is eltér az itthonitól, hiszen mesterséges folyók és azokon átívelő hidak, valamint tavak is megbújnak a zöldövezetben. Az egyik mesterséges folyón egyébként sétahajózni vagy motorcsónakozni is lehet, aki pont erre vágyik egy állatkertben. Mindezen vizekkel szabdalt természetközeli kialakításba idomulnak bele az állatok lakóövezetei, kifutói és ketrecei. A kialakítás három övezetre tagolódik, egy központi magra a bejárathoz közel, valamint egy északi és nyugati övezet csatlakozik a parkhoz. Az övezetek kialakításának logikája számomra megfejthetetlen maradt, hiszen a különböző övezetekben a legkülönbözőbb földrészek állatai találhatók meg. Viszont minden állatfajnál a világtérképen zöldre festett övezet jelzi az előfordulási helyét, így be tudjuk azonosítani a világ melyik szegletéből származik az amit éppen látunk. Emellett angol kiírás is tudatja az állat nevét, viszont további információk a fajokról már csak kínaiul érhetők el a táblákon.

A bejárás 5 órát vett igénybe, az akváriummal ez biztosan több lett volna, hiszen az épületet kívülről megnézve az legalább egy fél órás sétát ígér. Nagy sajnálatomra rágcsálóházzal nem találkozhatunk, minden mással viszont igen. Így bár kedvenc ugráló egereimről itt le kellett mondanom, cserébe gyakorlatilag minden más állatfajt sikerült itt hatalmas mennyiségben megtekinteni. Sajnos néhány látogatót azért az állatok érdekében nem ártana kizárni, például azokat akik az elsötétített éjszakai állatokat, például makikat csak azért is vakuval fotózzák, hátha epilepsziás rohamot válthatnak ki az állatokból; vagy azokat, akik az üveget kopogtatják, hátha a kiszemelt állat csinál valamit. Persze az állatok nem hülyék, tehát megtanulták figyelmen kívül hagyni a bekopogó idegeneket.

A nemzeti ünnepen kilátogatót persze igazi sokk a hazaúttal éri, amikor kizárólag kínai nyelven kiplakátolva megtudhatná, hogy a tömegre való tekintettel a tömegközlekedést estig felfüggesztik egész héten a legforgalmasabb helyeken, megelőzendő a zsúfoltságot. Így tömeg van, közlekedés kevésbé, de miután mindenki kellően messzire gyalogolt több óra állatkerten belüli gyaloglás után már ismét járnak a buszok és metrók. Összességében tehát megéri kilátogatni az Állatkertbe, ahol nagyon sok olyan állatfajt tudunk megnézni, amely értelemszerűen Magyarországon nem látható. Jó idő esetén itt is igaz, hogy a megannyi parkban pihenőket is beiktatva egész napos program várja a látogatót magyar szemmel csekély belépődíj ellenében.

Elérkezett egy újabb péntek, amikor elég szabadidőm adódott megvalósítani a következő túrát. Bár a turistacsoportok alighanem a Mennyek Templomát és a Tiltott Várost egyszerre nézik meg, mint a belvárosban található császári helyszíneket, de ha valakinek van elég ideje, akkor az alapos körüljárás érdekében érdemes mindkettőre több időt szánni. A Mennyek Temploma, kínai nevén Tiantan pekingi viszonylatban nincsen messze a Tiananmen tértől, de természetesen jobb ha az ember metróval közelíti meg a helyszínt, amelynek itt is található egy megállója gyakorlatilag a keleti kapu mellett.

Taiwani útitársammal együtt elmentünk felfedezni a helyet, bár a fényképezés leginkább rám maradt, mert ő nem igazán készített képeket. Csak néhányat. De nekem az egész helyszín nagyon új volt, szóval jó szokásomhoz híven rengeteg képben igyekeztem megörökíteni mindazt amit sikerült látni. Közel négy órán át jártunk folyamatosan a különböző helyszínek között, mire sikerült a teljes látogatási övezetet bejárni. A keleti kaputól átsétáltunk az északi kapuig, majd onnan dél felé vettük az irányt, hogy a turisták által leggyakrabban látogatott helyeket központi részeit lássuk a helynek.

A híres pavilonnal és melléképületeivel kezdve, mely a Jó aratás imahelyeként fordítható és amely épület a Tiantan szimbólumának tekinthető. Szerencsére nagyon szépen fel van újítva és így teljes pompájában és sokszínűségében lehet megtekinteni a pavilont. Majd a császári emelvényen továbbsétálva eljutunk a Vízhang falig, amely a valóságban azonban egy másik pavilont és melléképületeit takarja, bár kétségtelen, hogy az ember falakkal is találkozhat rendre a helyszínen. Mellette pedig a Körkörös emelvény, ahol a császár a különböző áldozatokat bemutathatta annak idején az Égieknek. Ahova felsétálva jól szemügyre vehetők a hatalmas terek. Ezekre a helyszínekre megváltani a jegyet mintegy 850 Ft volt, de megéri megnézni az egykori császárok spirituális központját.

Azonban nem érdemes itt megállni, hiszen a Tiantan több ezeknél az imádkozási és áldozatbemutatási oltároknál. A helyet hatalmas park öleli körbe, amelyet már önmagában is érdemes megszemlélni és ahova parkbelépővel egész olcsó bemenni. Szóval jópár kínai csak a friss levegő, és a természet érzete miatt is felkeresheti ezt a helyet. De nyugat felé haladva további érdekes látnivalókat lehet megszemlélni, így utunkat északnyugati felé folytattuk a parkok ösvényein. Ahol további 300 Ft-ért jegyet váltottunk az Önmegtartoztatás Palotájába, amelyet vizesárok vesz körül. Bár víz most nem volt benne, így csak mély árkokat ívelnek át a hidak. A külső vizesárok után a Palotán belül még egy további vizesárok határolja a palota központi területét, amely egyébként tökéletes négyzetet formáz. Majd még nyugatabbra az Isteni Zene csarnokaiban néztük meg a kiállítást, amelyben a hagyományos kínai hangszerek egész tárházát sikerült szemrevételezni. Tehát megéri némi plusz pénz kiadni, és a turisták által talán kevésbé felkapott szegleteit is felkeresni a helynek, hiszen további érdekes látnivalókkal gazdagodik az ember. Ráadásul itt mindenhol lehet fényképezni is.

Végül északnak fordulva megnéztük a Kettőspavilont, a Száz Virág Kertet és a Rózsakertet, amelyek sokkal inkább a környező park ékeinek tekinthetők. Szerencsére a Rózsakert nevéhez illően tényleg tele volt virágzó rózsákkal, de a Száz Virág kertjében ilyenkor már egyetlen virág sem bizonyult fellelhetőnek. Szóval megfáradva, de élményekkel és megannyi érdekes látnivalóval gazdagodva távoztunk. Természetesen akinek még több ideje van, annak a Parkban pihenés, kikapcsolódás erősen ajánlott. Ahogy megannyi kínai meg is teszi. A hely nem kisebb, mint a Tiltott Város, de mivel nagyrészét parkok alkotják, így itt az épületek mégis kisebbségben maradnak és a kínai vallásos építészet remekei beleolvadhatnak a természeti közegbe.

 Az embernek hasznos ha vannak kínai barátai is, mert velük is lehet folytatni a város bejárását. Következő állomásom az Olimpiai Park lett, amelyekről képeket a Peking albumba töltöttem fel. 2008-ban még csak a televízió képernyőin csodálhattam meg az elhíresült stadionokat, és a helyszínt. Most lehetőségem volt személyesen is ellátogatni a stadionokhoz, bár egyelőre nem váltottam belépőt a sportlétesítményekbe. Összehasonlítva a történelmi helyszínekkel, a belépő meglehetősen drága és meglehetősen keveset kap érte cserébe a látogató. Így megmaradtam az épületek külső megnézésénél, bár látogatóközpontba ingyen be lehetett menni, így ezt nem hagytam ki.

Mondanom sem kell talán, hogy az Olimpiai Parkhoz is metróval a legegyszerűbb eljutni, majd a biztonsági ellenőrzésen túljutva az ember eljut a Vizeskocka és a Madárfészek határolta Olimpiai Parkhoz. Az épületek napvilágnál is lenyűgözőek, bár a képek tanulsága szerint az esti díszkivilágításban különösen érdemes megnézni ezeket a modern kori alkotásokat. Majd később lehet sötétedés után is ellátogatok ide. A Madárfészek mellett pedig az ember megnézheti hol lobogott nem is olyan régen az Olimpiai láng. Bár a sportlétesítmények sora ezzel messze nem ér véget.

Ahogy korábbi látogatási helyszíneim jól demonstrálták az egykori kínai császárok, a történelmi hatalom grandiózus emlékeit, úgy az Olimpiai Park is hasonlóan szimbolizálja a jelenlegi Kína erejét, és állít emléket a jelenkornak. Az Olimpiai Negyed közepén hosszan elnyúló teret találunk, mely méreteiben a Tiananmen-hez hasonlatos (metromegállókon keresztül nyúlik végig), és a végén egy egész erdő jelenti a parkot. Bár az erdőig nem sétáltam el. A hatalmas stadionok a császárok palotáihoz hasonlóan magasodnak az egyszerű emberek fölé, és a hatalmas terek hasonlatosan apró pontokká változtatják a tömeget, mint azt a történelmi épületegyütteseknél már tapasztaltam. Sőt még egy mesterséges elnyúló viziutat is találunk a keleti oldalon, noha itt nem ér körbe a vizesárok.

Azt hiszem a modern Kína megalkotta ugyanazt a jövőnek szóló emlékhelyét, miként azt a korábbi császári dinasztiák tették századokkal ezelőtt. Bemutatva az építészeti nagyszerűséget, az ország nagyságát és alkotóképességét, amely már megannyi nagy dolgot alkotott eddig is. Ahogy egykoron a császári udvarba érkeztek a világ minden tájáról látogatók, az Olimpia idején ez a hely fogadta be a világ minden tájáról érkezőket. A jelenben pedig a turistákat fogadja, a már jól megszokott és elmaradhatatlan árusok népes számával egyetemben. Az egyiktől vettem is kb 150 Ft-ért egy Olimpiai aranyérmet, ami gyanítom aranyszínbe öltöztetett alumínium.

 A hét újabb utazásra csábított a Városban. Ezúttal azonban nem a magányos felfedező szerepét vettem magamra, hanem másik két cserediákkal együtt vágtam neki Peking szívének. Utunk a Tiananmen téren kezdődött, bár ott rövid szemlélődés után már a Tiltott Város kapuja felé vettük az irányt, ahol Mao elvtárs hatalmas portréja tekintett le az alant hömpölygő tömegre. Hiába pénteken, vagyis hétköznap délelőtt érkeztünk meg, bizony a tömeg elkerülhetetlen volt. Jobb nem belegondolni, vajon mi fogadott volna bennünket hétvégén. Egyébként meg folyamatosan biztonsági ellenőrző pontok fogadtak minket, amiből a negyediket is elhagyva érkeztünk meg a Tiltott Város, az egykori császári palota belső területére, magunk mögött hagyva a palotanegyedet övező vizesárkot. Természetesen a középső hídon csak a császár közlekedhetett, így azt most gárdisták állják el, és a turisták a köznépnek kijelölt oldalsó hidakkal kell beérnie. A Tiananmen téri múzeumok idő hiányában most elnapolásra kerültek.

Egész napos utunkat a Tiltott Városban folytattuk le, ahol minden eddiginél hosszabb séta és kalandozás közepette sikerült bejárni a helyszínt, legalábbis már ami a látogatók számára aznap elérhető volt, mert egyes kisebb paloták éppen felújítás alatt álltak, valamint a Tiltott Város közel harmada a látogatók elől elzárt területet képez. Így a képeken nagyjából azt a kétharmadát tudom megmutatni, amelyet szerencsénk volt megnézni. A magyar múzeumokkal ellentétben, itt különösen szembeötlő volt, ahogy a megannyi történelmi épület nem is elhanyagolható részében (kb minden sarkon) múzeumi boltok kaptak helyet. Némelyikben lehetett alkudni, másikban nem (és általában ezek még alku nélkül is olcsóbbak, mint az alkudozásra alkalmas helyek alkuval együtt). Az egyikben kb 6000 Ft-ért vettem egy tradicionális fekete alapon sárga sárkányokkal kivarrt selyem zakót, amit talán egyszer majd alkalmam lesz felvenni. Esetleges vásárlók figyelmébe: minél inkább a közepén van egy bolt a palotanegyednek, annál jobbak az árak, mivel alapesetben délről északra vezet az turistaút visszafordulás nélkül. Bár mi eléggé cikk-cakkban közlekedtünk.

A déli kapun Mao elvtárs tekintetétől övezve léptünk be a Tiltott Városba, és míg az előtérben áthaladtunk pár kapun, és megszemléltük a tűző napon futkosásra ítélt katonákat, akik nem tudom mennyi vizet izzadhatnak ki pár óra ingben futkosás nyomán. Szerencsére sikerült diákjegyet venni, így 600 Ft-ért bejutottunk fejenként, és később még további 300 Ft-ért jártunk be a kincstári bemutatótermeket, vagyis a Tiltott Város keleti oldalát. A középső rész képezi a látogatható övezetet, és a nyugati oldal látogatók elől elzárt rész. A középső főútvonal hatalmas paloták egész sorát jelenti, amelyek hihetetlenül lenyűgöző látványt jelentenek, mind megjelenésben, mind méretben. A terek és az épületek hatalmasak, az ember mindössze apró ponttá zsugorodik ebben a térben. Így hiába a hatalmas mennyiségű turista, a Császári Paloták mindenki fölé magasodva hirdetik ma is egykori építtetőik, a kínai császárok nagyságát, amivel a nép és az átlag emberek fölé magasodtak.

A kincstári negyed, valamint az oldalsó paloták esetében a méretek hirtelen emberléptékűvé csökkennek, és az ember átkerül a helyszín város jellegű oldalára. Ettől még persze ezek az épületek sem képviselik az átlagos kínai építészeti színvonalat, hiszen hihetetlenül díszes épületekkel találkozhatunk, amelyek felépítése szintén egy vagyonba kerülhetett darabonként. A bútorzatuk nem különben, amelyet gyakran csak üvegen keresztül lehet ugyan megszemlélni, de mindenképpen érdemes megnézni. A kiállítási tárgyakról már nem is beszélve, hiszen némelyik jáde vagy arany szobor a látogatóknál nagyobb, ahogy mindezek sejtetni engednek egy keveset az egykori császárok gazdagságából. Az egyes kis palotákat, házakat szintén díszes kapuk és falak választják el egymástól, és sajnos néha bezárt kapuk jelzik mely épületek esnek most kívül a látogatható övezeten.

Ide ellátogatni tehát mindenképpen és mindenkinek érdemes. Egy egész napos program keretében nagyjából lesz esélye bejárni a helyet. Pár óra alatt a bejárás eleve esélytelen, de lassan kezdek hozzászokni hogy egy Pekingi történelmi helyszín nagyjából egyetlen napos program, hiszen a végére bizonyosan elfárad az ember a sok órás sétától. Miután útitársaimmal körbejártuk az épületeket, tárlatokat, és szintén nagy mennyiségű szuvenír boltot, ahol kb mindent meglehet venni (szerencsére elemet is sikerült a kamerámba), elérkeztünk utunk végéhez, és az Északi kapun át távoztunk, ahol egyetlen nagy híd ívelte át a vizesárkot. Sajnos aznap már túl fáradtak voltunk, és későre is járt, így nem folytattuk utunkat észak felé. De remélem hamarosan a császári parkok, és a parkok épületegyüttesei is sorra kerülnek, melyek a Tiltott Várostól északra és észak-nyugatra két részben terülnek el, mintegy a császári negyed kiterjesztéseiként.

Megunva, hogy több hetet eltöltöttem a városban és még egyetlen helyi nevezetességet sem kerestem fel, így a napokban nekiláttam a város felfedezésének. Ezt nagyban elősegíti, hogy a pekingi metróhálózat tényleg behálózza a várost. A nevezetességekhez is elvezetnek a metróvonalak. Itt bizony nem 10 évig tart felépíteni egy metrót, mint Budapesten. Jelenleg is 3 vonal van építés alatt, amelyet nem régen kezdhettek, mert az olimpia kori (2008) térképeken még nem szerepelnek, de mára már félig átadták őket és üzemben vannak. Nálunk bezzeg évtizedes vállalkozás egyetlen metróvonal első szakaszát is megcsinálni.

Első utam a YuanMingYuan Parkba vezetett, amely elképesztően hatalmas. Közel 3 órán át barangoltam a parkok, sétányok és víziutak rengetegében, ám bizton állíthatom, hogy ezalatt sem sikerült bejárnom a teljes területet. Viszont ennyi idő alatt már jócskán elfáradtam, és feladni kényszerültem azt a vállalkozásomat, hogy sikerüljön az egész Parkot bejárnom. A méretek valami egészen más távlatokban vannak. Itt a parkon belüli kompok és sétaautók nem pusztán a turisták sznobizmusa miatt állnak a látogatók rendelkezésére. Hanem mert a Park egyes elkülönülő övezetei bizony tényleg kilométeres távolságokba nyúlnak el egymástól. Helyenként táblák is segítik, melyik övezet merre van, már ez kínaiul nem tudó látogatóknak nagyjából semmit nem mond. Csak a távolságok, hogy hány száz méterre van valami, vagy inkább kilométer feletti távolságban.

A látnivaló gyönyörű, rengeteg hatalmas tó található itt, amelyeket vízi folyosók kötnek össze. Rajta akkora zöld növényzettel, hogy némelyik levélen lehet én is elterülhetnék (persze valószínűbb hogy elmerülnék a vízben). A víz mellett tábla is figyelmeztet, hogy az ember ne ússzon, ne horgásszon a tavakban. Az külön érdekesség, vajon miért feketék itt a hattyúk? Erre nem jöttem rá. A belépő kb 750 Ft, de helyenként külön kiállítások is vannak extra pénzért, de ezeket kihagytam, nem ígérkeztek sokat hozzáadni az élményhez.

A régi festmények tanulsága szerint ebben az övezetben rengeteg kisebb-nagyobb ház bújt meg a zöldövezetben hajdanán, de ebből mostanra alig maradt valami. A hídak is mind restaurációk, egyetlen kivétellel, amely viszont nem használható. Illetve egy romkertbe is bemehettem volna további pénzekért. A helyreállítás ma is tart, rengeteg helyen látni elkerített részeket, ahol ma is dolgoznak. Talán 10 év múlva már teljes pompájában lesz látható a Nyári Palota mellett elterülő hajdani városrész.

A hét másik útja a mai volt, amely a Nyári Palotába vezetett. A méretek itt is a korábban leírtakhoz hasonlatosak. A távolságok magyar szemmel elképzelhetetlenül nagyok még a Palota egyes övezetei között is. Szerencsére ide is el lehet jutni metróval, ahonnan már csak egy kis séta a palota egyik bejárata. A turisták száma meglehetősen sok, a tábla tanulsága szerint tegnap (pénteken) 22.000 volt, de ez a mai hétvégi napon szerintem ennél is magasabb. Persze ennyi ember elég nagy területre oszlik meg. A belépő alapesetben 900 Ft, de ha az ember az összes tárlatra és belső részre is be kíván jutni, akkor 1800 Ft. Én az utóbbit választottam, és ki is használtam, hiszen a jegyem végig lett lyukasztva az összes tárlatnál. Sajnos a tárlatokról nincsenek fényképeim, mivel ott ez tilos volt. Külföldi lévén persze a bejutásig meg kellett szabadulnom pár "önkéntes" kínaitól, akik a metróállomás és a bejárat között fuvaroznák az embert, vagy épp idegenvezetést vállalnának.

A magam részéről egyedül indultam neki az ösvényeknek, és mivel rendre jobbra tartottam, így elsőként a Harmónia kertjébe érkeztem meg. Kis tavacska, körben épületekkel. Igazi pihenőövezet, amit utána további épületegyüttesek követtek időről időre. Beleértve egy a velencei vízivároshoz hasonlatos vízparti bevásárlóutcát is. Ahol bolt van rengeteg, hogy a boltokhoz való bejutás miért számít az egyik tárlatbelépőnek azt nem tudom. Nézelődtem egy kicsit, és alig tudtam megszabadulni a fényképész saroktól, akik fizetség ellenében császári ruhában lefotóztak volna. De mielőtt meggyőzhettek volna, hogy az illusztrációk tanulsága szerinti női császári udvari viselet milyen jól állna rajtam is, inkább leráztam őket. A vízi sétálóutcából félúton távoztam, beleunva a szuvenírek rengetegébe.

Innen hegymászás következett, hogy megérkezzek a Buddhák házába, ahol fényképezni szokás szerint tilos volt. Míg az ázsiai látogatók rendre elmormoltak egy imát, nekem ez megmaradt az érdekességek szintjén. Aztán a hegytetőről a Fellegvárba tartottam, ahol egy a szokásosnál is hatalmasabb pavilont vett körbe az épületkomplexum. A pavilonban valamely sokarcú és még több kezű buddhista istenség szobra lakozott. Majd meredek ereszkedéssel érkeztem meg egy hatalmas tóhoz. Amelynek a partján végigsétálva végül egy kis szigetre is eljutottam. A legtöbb turista láthatóan a vízpartra csoportosult, helyenként idegenvezetők zászlókkal terelgettek egész csoportokat. A tavon hajók egész sokasága látható. A ki szigetig elérve nagyjából félútig se jutottam a Tóparton, de onnan már inkább a visszafordulást választottam.

Noha négy és fél órán keresztül bolyongtam a Nyári Palota különböző részei között hegynek fel és lépcsőkön lefelé, de még így sem jutottam el minden szegletébe a helynek. Lehet talán egy egész nap ehhez is elég lenne, de a Palota egyes negyedei tényleg igen távol esnek a többitől. Máskor meg közel lettek volna, de épp lehagytam egy részt és már nem maradt erőm bepótolni. Meg elemmel is szűkösen állt a kamerám, miután 8 teljesen lemerült, az utolsó kettő pedig gyanítom még pár kép után le fog merülni legközelebb. De szerintem a képek magukért beszélnek, szóval javaslom az oldalt megadott linken felkeresni a képes élménybeszámolót. Mégha sajnos mindig sokkal kevesebb is kerül megörökítve képekben, mint amit tényleg látni lehet.

Lassan haladtam az egyetemi adminisztráció rejtelmeivel. Mostanra már van 3 különböző kártyám és egy piros tanulói könyvecském. Szóval gyűlnek a szükséges holmik. Mivel itt nincs egységes diákigazolvány, így az egyetem maga bocsát ki diákigazolványt, ami egy hasonló műanyag kártya, mint a magyar. Az egyetemen látogatok néhány angolul tartott órát, hogy bővítsem az itteni gazdasági és társadalomtudományi ismereteimet. Emellett a közelben beiratkoztam egy kínai nyelvtanfolyamra is. Sajnos az egyetemen sehogy sem tudtam megoldani, hogy bekerüljek egy kínai nyelvórára, mivel abból nagyon kevés van. De így legalább kiscsoportban tanulok, egyelőre ugyanazt a könyvet folytatva, amiből előtte otthon tanultam.

Peking nevezetességeinek bejárása sajnos még várat magára, de legkésőbb október elején az egy hetes nemzeti ünnep miatti szabadság alkalmával biztosan sort fogok rá keríteni. Néhány helyszínre reményeim szerint már ezelőtt is. Az elmúlt egy hétben még nagyon sok elintéznivalóm akadt az egyetemen, és ez megfosztott a szabadidőm nagyrészétől. Egyébként ma is az Őszközépi Holdünnep alkalmából nincs tanítás, hanem szabadnap van, ami miatt egyből egy hosszú hétvégével kezdődik az oktatási időszak. Szóval ma este itt nagy népi program lesz a Holdnézés egy holdsütemény társaságában.

Mostanra sikerült megismerkednem néhány kínai diákkal és városlakóval, és remélem az idő előrehaladtával minél többel sikerül megismerkednem. Igyekszem velük gyakorolni a kínai nyelvet, amit egyébként minden nap valamilyen szinten kénytelen is vagyok használni. Azért főleg olyan diákokat sikerült eddig megismerni, akik angolul is beszélnek, így ha valamit nem tudok kifejezni, még használhatom az angolt. Egyben ők is gyakorolják velem az angol nyelvet, szóval egy korrekt. Remélem pár hónap múlva már sokkal jobban fogok tudni kínaiul, és kevésbé szorulok majd rá az angol szintén majdnem napi használatára. Tegnap épp tollaslabdázni volt szerencsém pár kínai diáktársammal, de ígérték hogy esetleg egy teniszpályára is eljutunk a közelebbi jövőben.

A kínai ételeket is már kezdem megszokni, amik még a Magyarországon is ismeretes kínai ételektől is eltérnek. Otthon egyféle főtt gombóc (kínai nevén jiaozi) lelhető fel, nos ez itt egy ételcsoport neve, így gyakorlatilag minden alkalommal valamilyen más töltésű gombócot fogok ki, attól függően hogy a menzán épp mit volt kedvük csinálni, amikor arrafelé járok. A McDonalds-t is egyszer meglátogattam, majd megállapítottam hogy egy csirkés szendvics a várttal ellentétben könnyfakasztóan csipős. A kínai ételek nagyrésze nagyon csípős, a másik fele édes. Az édes kategóriába a brassóinak kinéző krumpli és húsétel is beletartozik, valamint az összes kenyér és zsemle. A zsemléket így kalács helyett érdemes itt fogyasztani. Az egyetlen itteni jégkrém amit megkóstoltam és amit a kínaiak nagyon szeretnek, szerintem ízében már a fagyasztott cukorsziruppal vetekszik. Szerencsére a főtt tésztás ételek és gombócok kategóriája elég széles, és eddig mentesnek bizonyult a túl csípős vagy édes ízektől. Ráadásul kb 150-200 Ft-ből lehet a Campuson belül megebédelni vagy megvacsorázni. Persze igény szerint az ételárak itt is lehetnek magasabbak.

Az utóbbi pár napban főként az ügyintézés foglalt le, és kevésbé mentem be a városba is körülnézni. Ezt a hiányosságomat remélem hamarosan pótolom, hiszen már sok látnivalót összeszedtem, amit Pekingben meg tervezek nézni, de ezekről majd látogatásom után tervezek írni.

Az egyetemi campus itt szó szerint város a városban. Az ember elvi szinten persze tudja, hogy a kínaiak sokan vannak, hogy Peking tízszer népesebb, mint Budapest. De más ezt tudni, és megint más megélni. Csak a külföldi cserediákok száma eléri a több ezret ezen az egyetemen, így nem meglepő módon a "Globális Falu"-ban kerülnek elszállásolásra. Itt lakom én is, egy kétágyas szobában egy szingapuri lakótárssal. Gyakorlatilag egész napos portaszolgálattal ellátva. Amúgy a Campus területén több hotel is található, aki különleges kényelmet és elbánást óhajt magának.

De a Campus szintén magában foglal minden mást is, amely egy városban lehetséges. A kínai diákok egész lakótelepeit. Akik azért nem laknak olyan jó helyen, mint a külföldiek. Bár magyar kollégiumi mércével, amennyit ismerek, itt még a kínaiak sem laknak rosszul a magyarokhoz képest. A kínai diákok számát én több tízezerre becsülöm. Emellett a város minden szükséges kelléke megtalálható itt: bankfiókok, áruházak és mindenféle kisboltok, postahivatal, étkezőhelyek egész sora. Az ember mehet itt étterembe csakúgy, mint egy hagyományos menzára. A boltokban meg minden kapható, nem csak papíráru. Láttam már elektrotechnikai boltot, mobilboltot, újságárust, zöldségest, fodrászt és még sorolhatnám. Egyébként az ember hamar megérti, miért kártyás előfizető a kínaiak 80%-a, lévén SIM kártyát minden újságárusnál is lehet venni.

Mindehhez társul az oktatási és adminisztrációs épületek egész sora, amelyek inkább a Campus középső részén helyezkednek el. A közepén a kulturális központtal, benne saját mozival. Valamint a környék legnagyobb könyvtára mellette. Ide még nem sikerült bejutni, mivel belépőkártyás azonosítás szükséges, különben nem enged át a kapu. A korábban említett lakóövezet és kereskedelmi övezet inkább a Campus déli része, míg a nemzetközi lakónegyed egy főútvonal másik oldalán a keleti szegletben kap helyet. Az utcákat megtöltik a kerékpárok és gyalogosok. Rengeteg kerékpár van itt, és ehhez mérten hatalmas kerékpártárolók egész sora. Őrszemélyzettel! Ezt még megtanulhatnánk mi is odahaza. Ahogy a Campust is kerítés veszi körbe, és a kapuknál egyenruhás őrség áll szolgálatban, hogy ne minden illetéktelen sétálhasson ide be. Ettől is messze vagyunk, aztán csodálkozunk a lopásokon. Az épületeknél szintén egyenruhások portásként. A belépéshez így a diákazonosító kártya hasznos eszköz. Remélem hétfőn nekem is lesz, de gyanítom mivel fehér ember még itt sincs sok, ezért úszom meg többnyire a belépés ellenőrzést. Viszont a könyvtárhoz akkor is kelleni fog.

A Campus északi része tavakkal, gyalogösvényekkel és fákkal benőtt rész. Igazi hatalmas park, amelyben hagyományos kínai építészeti remekművek bújnak meg. Műemléképületek a természetben. A legnagyobb tó közepére pedig egy félsziget nyúlik be, ahol már inkább a víz veszi körbe az embert. Aki pihenni akar, az bátran kijöhet, és a tóparton lazíthat egy kicsit. A park hatalmas, bejárni sem egyszerű. Emellett ebben az övezetben található a Rektori Ház (vagy inkább palota), valamint az egyetem történeti múzeuma is. A Campus térképe alapján egy úttal elválasztva a nyugati oldalon található az egyetemhez tartozó középiskola, de ott még nem jártam, mivel semmi dolgom nem akadt arrafelé. A Campus térkép pedig valóban hasznos, a hely tényleg elég nagy ahhoz, hogy érdemes legyen térképpel közlekedni.

Az egyik dolog, ami az embernek biztosan eszébe jut Kínáról, az alighanem a Nagy Fal. Szerencsére az egyetem szervezésében lehetőségem nyílt már rögtön az első vasárnapon ellátogatni ehhez a műemlékhez. Az út mintegy két óra volt busszal, ami kínai viszonylatban igen közelinek tekinthető, hiszen az ember két órát simán eltölthet a pekingi közlekedésben is, anélkül hogy átérne a város egyik oldaláról a másikra. Útközben legalább elbeszélgettem az időt egyik kínai kísérődiákkal. Egyelőre angolul, de remélem a félév végére már kínaul is sikerül akár órákat és nem csak mondatokat beszélgetni.

Az út végén érkeztünk meg MuTianYu-nél a Nagy Falhoz. Mivel építményt védelmi céllal építették, ezért talán természetes, hogy a hegygerincen található, ahova a busz már nem mehet fel út hiányában. Az érkezés után így két lehetősége van az embernek. Az első, hogy siklóval felmegy, vagyis fizet azért hogy ne tegye ki magát fizikai igénybevételnek. Ezt választotta a legtöbb turista is, elsősorban a fehér emberek, akik azt hiszem igencsak elkényelmesedtek. Szerencsére én is pár társam, köztük az uton megismert kínai segítő diákkal együtt gyalog fedeztük fel a felvezető utat. Ami 20 perc meredek lépcsőzést jelentett a legrövídebb úton. Természetesen lettek volna lankásabb, de hosszabb utak is.

Féluton megizzadtunk ugyan a tereptől, de elmondhattuk, hogy mi valóban megmásztuk és nem siklóval megjártuk a Nagy Falat. Valamint a környező természeti közeget, az erdős vidéket is kicsit jobban megláthattuk. A Falra érkezve aztán megint a felfelé vezető utat választottuk kezdésként. A hegygerinchez idomulva a Fal is hol felfelé, hol lefelé tart, néha egészen meredek lépcsőket is beleértve. A kilátás nagy szép, ahogy a zöld hegyek körbeveszik a Falat, amely már évszázadok óta magasodik a táj fölé. Bár most már nem katonák, csak turisták szemlélik az alant elterülő vidéket. A katonai jelleget viszont jól visszaadják a bástyák, lőrések, és helyenként az ágyuk. Az építmény tényleg lenyügöző. Szóval aki teheti, az látogasson el ide.

A Fal alatt a fogadóvárosban pedig szuvenírárusok egész sora, ahol az ember beszerezhet pár emléket, ha sok felesleges pénzt hozott magával. Alkudni persze kötelező, ha valaki a vásárlás mellett dönt. Köztük helyenként az ételárusok, és hogy a nyugati dolgok mennyire elérnek még ide is, azt talán egy Subway étterem jellemzi legjobban. Ahol nemmeglepő módon sok európai turstát lehet fellelni. Itt ettem egyébként én is, néhány német és egy hong-kongi cserediákkal együtt. Bár ezt az egy alkalmat leszámítva még csak kínai étkezdében jártam. A kínai vállalkozószellemet az is példázza, hogy még a Falon is találhatók vízárusok, gondolom a gyalog érkezőkre gondolva.

Az út végén aztán csoportfotózás következett, a legalább száz kilátogató cserediákról. Remélem esetleg én is viszontlátom ezeket a képeket. Majd újabb két órás út volt a visszaút.

Kínába érkezni igen hosszadalmas út volt, az időeltolódással együtt majdnem egy teljes napomba került. Sajnos az úton nem igazán tudtam aludni a repülőgépen, így az egyébként -6 órás eltolódást én sokkal inkább +18 óraként éltem meg az első napon. A megérkezésem után először egy reptéri busszal jutottam el a városba, majd onnan taxival a Peking Egyetemre. Ahol elfoglaltam kollégiumi szálláshelyem.

A korábbi kínai órák alapján voltak negatív elképzeléseim, hogy mikkel fogok szembesülni. Az első három nap alapján azonban van néhány tévhit, amely azt hiszem a kínaiakkal kapcsolatos. A kínaiak nem köpködnek az utcán folyamatosan, a három nap alatt látott rengeteg ember közül mindössze egy bácsi tette ezt meg. A közlekedés nem egy élet-halál harc, bár nem feltétlen közlekednek mindig teljesen szabályosan. De a budapesti közlekedési fegyelemmel jól összemérhető az itteni. Sőt, a gyalogosok és kerékpárosok a fegyelmezetlenebbek, akik bárhol és a forgalommal szemben is képesek közlekedni. A lámpajelzéseket nagyjából betartják az autók. A kínai záróvonal átlépése meg nehézkes lenne az út közepén, mivel két fehér, két sárga vonal és egy vaskerítés jelzi a szembejövő forgalomtól elválasztó határvonalat.

A tömegközlekedés egyszerre mutat a BKV-nál jobb és rosszabb vonásokat is. Minden buszon van jegyárus, tehát nem lehet bliccelni és így ellenőrrel sem találkoztam, aki meglepetésszerűen rajta ütött volna az utazóközönségen. Bár arra készültem, hogy minden busz tömve lesz, és bár találkoztam is ilyennel, de nem ez a jellemző eddig. A buszokon van hely, a kihasználtsága megfelel a budapesti átlagnak. Olykor határozottan kevesebb az ember. Azt viszont sosem tudhatjuk, hogy a busz mikor fog érkezni. Az első és utolsó busz idején kívül ugyanis nincs info a járatsűrűségről. De az elmúlt 3 napban 10 percen belül jött busz. Ha az ember a jegykezelőnél vesz jegyet, az 1 yuan (30 Ft), ha közlekedési feltöltős kártyája van, akkor 0,4 yuan. De ha tényleg sokat utazunk, ez lehet több és olyankor felírat figyelmeztet a leszálláskori csipogtatásra is. Nekem a második napra lett ilyen kártyám.

Érdemes pénzt vinni, ha az ember diákként ide érkezik, mert az internet hozzáférés elintézése, a kollégiumi letét és az itteni mobilszám megszerzése mintegy 1500 yuan-ba (45000 Ft) került. Egyébként egy itteni mobiltelefont is kéne még venni, ami felismeri a kínai írásjegyeket, de sajnos úgy fest a telefonok itt sem olcsóbbak. Az egyetemek közeli boltok és bevásárlóhelyek árai pedig nem képezik alku tárgyát, és piacig még nem jutottam el. Ahol talán lehetne alkudozni is.

Lélekben felkészültem rá, hogy csak kínai felíratok fogadnak majd mindenhol. De vagy az Olimpia utóhatásaként, vagy más okból de elég sok latin betűs kiírás, legtöbbször angol szöveg is olvasható mindenhol. A helyek nevei ugyan latin betűkre átírva is igen rejtélyesek, de alapvetően a kiírások segítik az idelátogatót. Bár gyanítom viszonylag közel eltévednék a városban egyedül.

Egy út mindig egyetlen lépéssel kezdődik, és azt hiszem ennek az útnak a kezdete jóval korábbra nyúlik vissza, mint amikor majd tényleg először lépek kínai földre. Az út kezdete talán 2 évvel ezelőtt volt, amikor először léptem be egy kínai nyelvórára. Bár akkor még nem fogadtam volna magammal, hogy alig 2 év múlva már Kínába utazok. Az idő néha váratlan lehetőségekkel gazdagít.

Kinti tartózkodási helyem Pekingben lesz, amely kínai nyelven a Bei =észak, és a Jing= főváros ötvözéséből észak fővárosát jelenti. Innen is a blog címe. Kínai írásmódban leírva persze másként néz ki, de az egyszerűség kedvéért egyelőre a pinyin (latin betűs) átírást alkalmaztam. Bár természetesen Kínának ez az egyetlen fővárosa. A város tartományi jogú városnak számít, amely mintegy 16,8 ezer négyzetkilométeren terül el, és 19,6 millióan lakják. Hatalmas város.

Az út sok előkészülettel járt, igazából már tavaly októberben elkezdtem az ügyintézést, hogy majd idén szeptemberben valóban kinn tanulhassak Kínában. Ki kellett választani a megfelelő ösztöndíjat, amely jelen esetben egy kutatói ösztöndíj volt. Novemberig össze kellett állítani a pályázatot, beleértve a kínai egyetemről származó fogadónyilatkozatot, ajánlásokat, orvosi- és tanulmányi igazolásokat. Majd fél évet várni a MÖB döntésére, hogy utána egy újabb orvosi és egyéb igazolások után a kínai félhez kerüljön a pályázat. Aki Kínába készül, annak jobb előre felkészülni, hogy szinte minden létező fertőzőbetegségre ki kell vizsgáltatnia magát, valamint jópár ellen védőoltást beszerezni az utazáshoz.

Az utazás hosszú lesz, közel fél nap. Amely megérkezve aztán +6 órás időeltolódással nem fog annyinak mutatkozni az órán. Amszterdamot érintve fogok eljutni, mivel a repülőjegy azért nem olcsó, és igyekeztem a lehetőségekhez mérten kevesebből megúszni. Aztán a téli időszámítással már +7 óra lesz a különbség Budapest-Peking viszonylatban, mivel Kínában nincs óraátállítás.

Kínán belül a Peking Egyetemen lesz szerencsém eltölteni az időm. Ezt Sanyival (a kínai tanárom) együtt határoztuk el, hiszen ez a QS világranglista alapján a világ 47. legjobb egyeteme, tehát benne van az első 50-ben, ráadásul társadalomtudományok terén a világ 23. legjobb egyetemének lett választva. Így szerintem később is jó ajánlólevél lesz, hogy egy ilyen nagy presztízsű helyen tölthettem el legalább fél évet. Izgatottan várom, milyen lesz ott eltölteni ennyi időt, mert az biztos hogy kemény munka és tanulás fog rám várni. Örülök a lehetőségnek, ami most az ösztöndíj keretében megadatott. Azt hiszem ez egy nagyon ritkán, vagy soha meg nem adódó alkalom az életben, amelyet meg kellett ragadni. A kitűzött célom közel folyékonyan megtanulni kínaiul, amíg kinn vagyok, mert ez nagyon hasznos tudást jelentene.